Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Píár a gazdaságpolitikában Várhegyi Éva, Mozgó Világ, 2006 január. „Én átlátok a szitán, öregem, engem nem tudnak átverni, csak még azt nem látom kristálytisztán, hogy a rossz politikával terelik el a figyelmet a rossz gazdaságról vagy fordítva." (czki: Valami van. Népszabadság, 2005. december 8.) Azt hinné az ember, hogy a gazdaság túlságosan száraz és unalmas metszete életünknek ahhoz, hogy látványos szócsaták tárgya és a politikusi magamutogatás eszköze legyen. Mégis azt tapasztaljuk, hogy már nemcsak a gazdaságpolitikai programokról folyik a vita, hanem a gazdasági helyzet megítélésérõl is vérgõzös szópárbajok zajlanak a parlamentben és azon kívül. A csatározások ráadásul szünet nélkül folynak, minthogy ebben a ciklusban folytonossá vált a kampány. Az újdonság nem az, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok kiemelten foglalkoznak a gazdasággal, sõt még az sem, hogy kampánycélokra használják fel, hanem az, hogy szövegeik, legyen szó csupán helyzetmegítélésrõl, gyakran fényévnyi távolságba kerülnek egymástól és - ami a nagyobb baj - a tényektõl. Mert egy bizonyos határig akár természetesnek is vehetjük, hogy a politikusok jövõre vonatkozó programjai és ígéretei többet mutatnak saját fantáziavilágukból, mint tényleges cselekvési szándékaikból és a reális lehetõségekbõl. A politikai ígéretekbe a választók eleve bekalkulálnak egy kis tódítást: némi kincstári optimizmust és voluntarizmust. Kérdés persze, hogy szab-e ennek határt a jó ízlés vagy valamiféle hallgatólagos társadalmi közmegegyezés, és hogy ez a határ (ha van egyáltalán) mennyire képlékeny, mennyire formálódik éppen a politikai gyakorlat hatására. Még fontosabb kérdés, hogy miképp ítélhetõ meg a politikai tódítás súlyosabb formája (jogi nyelven szólva: „minõsített" esete), amikor a mérhetõ és ellenõrizhetõ gazdasági tényekkel manipulálnak. Hol van a szimpla nagyotmondás határa, és mikor kezdõdik az emberek tudatlanságával, információs hátrányával való visszaélés? Szép, új példa az utóbbira Járai Zsigmond jegybankelnök 40 milliárd eurós államadósság-tódítása a közszolgálati rádió Vasárnapi újságjában. De vannak kevésbé durva esetek, amelyek szintén felvetik a kérdést: szabad-e részigazságokat sulykolva megtéveszteni a sok tekintetben alulinformált nagyközönséget? Ennek legszebb megnyilvánulása, amikor egyidejûleg kommunikál a kormány „kirobbanóan sikeres", „dübörgõ" gazdaságot, „sikerre ítélt" országot, míg ellenzéke „zsugorodó, töpörödõ" gazdaságot, sõt egyenesen „válságot". Mi van?! - kapja fel a fejét a teljesen elbizonytalanodott választópolgár. Abban a bizonyos (többé-kevésbé) letûnt átkosban sok mindenbõl lett elege a magyar népnek (ha szabad még ezt az avítt kifejezést használnom a „polgárok" és az „emberek" szinonimájaként); ezek egyike a hazugság, amely mindent áthatott, amibe a politika egyáltalán beférkõzhetett - és ez sajnos az élet elég nagy körét felölelte. Ezért nem meglepõ, hogy a rendszerváltás elõestéjén, az egypárti parlament utolsó üléseinek egyikén a reveláció erejével hatott Németh Miklós miniszterelnök számadása az ország külsõ adósságának valódi mértékérõl. Miként az sem meglepõ, hogy az 1989-90-es kampányban és az azt követõ elsõ években a norma az igazmondás volt, még ha kisebb-nagyobb tódítások akkor is elõfordultak, és a gazdasági tényeket is idõnként eltérõ perspektívából láttatták a politikusok. Az elmúlt másfél évtizedben aztán mindinkább elvesztette varázsát (sõt talán értékét is) az igazmondás, s ebbe jócskán besegített a médiapolitizálás térnyerése, hiszen a reflektorfény még azokból is elõhozza a túlzásokat és a populáris leegyszerûsítéseket, akik amúgy kevéssé hajlamosak rá. Ennek hatására viszont a befogadó közeg ingerküszöbe is folyamatosan emelkedett: egyre „nagyobbat" kellett mondani ahhoz, hogy a választópolgár felkapja a fejét. Egymást kölcsönösen erõsítõ folyamat indult be: a politikus alkalmazkodott a közönség igényéhez, miközben az utóbbit maguk a politikai megnyilvánulások is alakították. Közben kifejlõdött vagy kiszelektálódott az ehhez illeszkedõ, ideális politikus állatfajta: az, amelyik pironkodás nélkül tud tódítani. „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot" - írja Esterházy Péter, de a politikában ez koránt sincs így. A legkönnyebben a tudatlan politikus tud hazudni, az, aki nincs birtokában a tényismeretnek. Épp elég, ha a tanácsadók azt a részigazságot vagy manipulált adatot dugják a politikus orra elé, amelyet a következõ órákban (napokban, hetekben) szajkóznia kell, mert akkor minimális szellemi és - a pirulás leplezésére tett - fizikai erõfeszítéssel képes maximális hatást kiváltani a hallgatóban (nézõben). A kisebb-nagyobb tódítások elburjánzását a gazdasági helyzet értékelésében és a gátlástalan píár elszabadulását a gazdaságpolitikában az is súlyosbítja, hogy térben és idõben határtalanná vált a kampány. Nincs menekvés: ha kicsit is érdeklõdünk a közügyek iránt, sehová sem bújhatunk el a mindenhonnan elõszüremkedõ, mindent és mindenkit elborító agitprop elõl. Totális kampány A politikai kampány, benne a gazdasági helyzet értékelésével és a gazdaságpolitikával, mára kétféle értelemben is totálissá vált. Egyrészt permanens lett a ciklus elejétõl a végéig, mintha naponta kellene megerõsíteni a választásokon kivívott pozíciókat. Másrészt az ellenzék mellett már a kormányoldal is állandó hevülettel kampányol, mintha számára is csak a szájtépés lenne a politika egyedüli tere, holott - szemben az ellenzékkel - minden eszköz a kezében van a tényleges cselekvésre. Ha „jót s jól" tesz, akkor miért kell furtonfurt bizonygatnia politikája áldásos hatását? Mikor lett szerves része a kampány a kormányzati gazdaságpolitikának? S mikor vált permanenssé, mintha szünetmentes tápegységgel lenne ellátva, nehogy a hiánya zavart okozzon a társadalomban? A választási kampányidõszaktól elszakadó kormányoldali píárpolitizálás az elõzõ ciklusban kezdõdött el. A visszaállamosított Postabank eladásával-nem eladásával való játszadozással, a fenyegetõzéssel a privatizációs szerzõdések felülvizsgálatával, a biztosítók megregulázásával az ár- és belvízkárok ürügyén, a bankok miniszterelnöki megdorgálásával a magas kamatok miatt. Mindezek már a ciklus elsõ felében megjelentek, és sokkal inkább a választók jóérzését, semmint jólétét szolgálták. A hivatalos kampányidõszakot megelõzõ píár-gazdaságpolitizálás újszerû megnyilvánulása volt a minden család postaládájába eljuttatott, Befektetés az új évezredbe - a 2000. év költségvetése címet viselõ brosúra, amely a magyar gazdaság és társadalom állapotát tükrözõ adatok önkényes és helyenként félrevezetõ tálalásával, az origó elhelyezése és a skálabeosztás révén manipulált grafikonokkal próbálta bemutatni azt, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikai teljesítménye messze fölülmúlja a Horn-kormányét. Késõbb aztán jöttek a „nemcsak duma, de fõleg az" típusú kampányfogások, mint a kormány reklámozására hajlandó kisvállalkozók támogatása a Széchenyi Terv keretében (e nemes gesztus legszebb példája a budai úri közönség száját megédesítõ Auguszt cukrászda „megsegítése"). Így aztán szinte észrevétlenül csúszott bele az Orbán-kormány a tényleges kampányidõszakba, amikor már az ellenzékkel együtt, egymásra licitálva dõlt ránk a szép ígéretek özöne, a múlt és a jelen földicsérése vagy éppen ledorongolása, ahogy az már lenni szokott. Legalábbis a 2002-es választási kampány óta. A megelõzõben, 1997-98 fordulóján még nem öltött ilyen méreteket: akkor az ellenzékben lévõ Fidesz nyomta számolatlanul ígéreteit, míg a kormányoldal (élén Horn Gyulával és Kuncze Gáborral) megpróbált rámutatni az ígéretek beválthatatlanságára. Nehéz persze olyan jóslatokat cáfolni, mint a hétszázalékos növekedés vagy az adócsökkentés révén kifehérített gazdaságból befolyó nagyobb adóbevétel ígérete. Nos hát, éppen ebben rejlett Orbánék leleménye: olyanokat mondani, amiket szívesen hall a nagyközönség, ugyanakkor nem lehet élbõl cáfolni, hiszen ki látja a jövõt? A Fidesz 1998-ban ellenzékbõl sikerre vitt, itthon akkor még újszerûnek ható kampánypolitikája fokozatosan falta föl közéletünket. Az MSZP a 2002-es választási kampányban sajátította el az új stílust, s aztán - annak sikerétõl megrészegedve - kormányzási ciklusában maga is folyamatossá tette. Így ebben a ciklusban végképp elszabadult a pokol: a kampánypolitizálás a szó minden értelmében „totálissá" vált. A píárra összpontosító politikai stílus akár személyfüggõ is lehetne: Antall Józsefben nehezen fedezhettünk volna fel magamutogató hajlamot, viszont a slágfertig Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet kifejezetten élteti a nyilvános fellépés tudata, sõt meglepõ módon még a szavakat kevéssé uraló Medgyessy Péter is hamar ráérzett a szereplés ízére. Horn Gyula határeset volt: noha a hagyományos értelemben vett populista politika meghonosítójaként tekinthetünk rá (hiszen a szociális szempontokat õ tette kampányelemmé 1994-ben), annak külsõdleges jegyeitõl még távol tartotta magát. Mégsem gondolom, hogy a vezetõk alkati tulajdonságain múlt az, hogy mikortól állandósult a kampánypolitizálás. Inkább fordítva áll a dolog: a Fidesz által meghonosított stílus sikere késztette az MSZP-t arra, hogy maga is mindinkább a dumapolitizálásra alkalmas személyekkel vértezze föl magát. Ez persze csak a „külcsín": a „tartalom" legalább annyira fontos. A kellõ gátlástalanság, amivel a nem vagy máshogy igaz dolgokat, a nyílt hazugságokat és a manipulált tényeket tálaljuk. Ami ahhoz is kell, hogy hitelesen tudjuk elõadni: amit most (többnyire politikai gyávaságból) nem teszünk meg, azt majd késõbb, a körülmények jobbra fordulásakor megtesszük (pedig jól tudjuk, hogy a körülmények soha sem jók, csak mi vagyunk hol jobban, hol kevésbé bátrak). A gátlások teljes felszabadítása, a tények kiforgatása, akár ellenkezõ elõjellel való tálalása is a Fidesz újítása volt, amelyet - némi ellenzéki szárnypróbálgatás után - az 1998-as választási kampányban vitt tökélyre. Azóta viszont ragaszkodik hozzá, akár kormányon van, akár ellenzékben. (Oppozícióban persze kevésbé arrogáns dolog ilyesmivel élni, mint kormányon, bár a mandátumok csaknem felének birtokában az ellenzék felelõssége is megnõ.) A fõ baj az, hogy a kór ragályosnak bizonyult: a gazdasági tényekkel, adatokkal és trendekkel való gátlástalan bánásmód és a teljesíthetetlen gazdasági ígéretekkel való dobálózás a politizálás bevett eszközévé vált, amivel most már mindkét oldal mindkét pozícióban él. Nyelvében él a politikus Dumakormány - mondogatják manapság a Fidesz politikusai, és gyakran igazuk is van. Csakhogy a dumakormányság intézménye éppen tõlük ered: õk fejlesztették tökélyre az eltérõ szavak és tettek politikáját. Az általuk meghirdetett „új gazdasági modell" 2000 nyaráig jószerivel csak a szavak szintjén létezett: az állam vezérelte gazdaságélénkítés ígérete ellenére két álló évig semmilyen beruházási programot nem indítottak el, és úgy pipáltak ki a harminchét programpontjukból vagy huszonkilencet, hogy észre sem vettük, mikor teljesítették. Retorikájukban mindent leromboltak, amit elõdeik teremtettek, miközben éppen azt tették, amit elõdeik tettek. Két éven át éppúgy megszorító politikát folytattak, mint az egyensúlyt helyreállító Horn-kormány, azzal az apró, de zseniális eltéréssel, hogy õk éppen annak ellenkezõjét kommunikálták. Már akkor felfigyelhettünk a retorikában rejlõ politikai lehetõségekre, még az amúgy száraznak hitt gazdasággal kapcsolatban is. A „magyar modell" kifejezés a ködösítés mellett (mi a csudától magyar? mi a csudától modell?) egyúttal a „nemzeti kormány" ideájának prezentálására is alkalmas volt. A szavak játéka és a szómágia azonban csak késõbb szabadult el, és kezdett önálló életet élni. Az, hogy politikusaink szájából egyre blikkfangosabb formában, leleményes vagy éppen idétlen „nyelvújításokkal" tarkítva ömlik elénk a - papírforma szerint - száraz gazdasági nyelvezet, a píár felértékelõdését tükrözi a tartalommal, a gazdaságpolitikával és a tényleges folyamatokkal szemben. Mintha a gazdasági kérdések kommunikálásával is az érzelmekre próbálnának hatni az értelem helyett. Ebben mindig is a Fidesz járt az élen, és el kell ismerni, a kommunikációs terepen a mai napig maradt némi elõnyük, bár a kifáradás jelei már megmutatkoznak (persze lehet, hogy csak a sulykolás, az unalomig ismétlés technikája adja ezt a látszatot). A régebbi gyöngyszemekbõl a köztársaság rt.-t, a bankárkormányt és a bankárészjárást emelném ki, az újabb felhozatalból pedig a luxusbaloldalt és a luxusprofitot, amivel a kormány (hasonlóan idétlen) luxusadójára próbált méltó rímet faragni az ellenzéki párt. Észre kell venni: a Fidesz összes nyelvi leleménye az antikapitalista érzelmekre apellál, azokra az ellenérzésekre és félelmekre, amelyek a kádári érában felnõtt generációkban máig jelen vannak, még ha többé-kevésbé elfojtva is. Ezek pandanja a kormányoldalon a 100 millió fölötti ingatlanokra kivetett luxusadó (ez ráadásul meg is valósult) és az áfacsökkentés ármérséklõ hatását ellenõrzõ „árkommandó" (ez szerencsére csak kampányszlogen maradt), amelyek éppúgy a kádári kisember jóindulatára (és persze szavazatára) apellálnak, mint az ellenzéki szlogenek. A blikkfangos nyelvezet kiválóan alkalmas a ködösítésre, hiszen elvonja a figyelmet a tartalomtól. A „bankárkormány" és a „bankárészjárás" kifejezések pusztán arra alapozódtak, hogy Medgyessy miniszterelnök pár évig bankvezetõ volt, miközben élete nagyobbik részét hivatalnokként és politikusként élte le, kormánya többi tagja pedig legfeljebb ügyfélként fordult meg bankokban. Bármennyire alaptalan volt is tehát a bankározás, társadalmunkban alkalmasnak látszott a kormány lejáratására. No meg annak ügyes leplezésére is, hogy éppen a bankározó Fidesz kormányzása alatt vezettek be a bankokat tetemes többletprofithoz juttató lakáshitelezési szisztémát. A megfelelõ nyelvhasználat - a politikusok reménye szerint - a bajok leplezésére és a cselekvés helyettesítésére is alkalmas lehet, s ez fõként a hatalom birtokában fontos. A „Magyarország kirobbanóan sikeres, dübörög a gazdaság, nagy a jólét" mondat Gyurcsány Ferenc szájából akár önbizalom-erõsítõ tréningnek is felfogható. Hiszen mindez akkor hangzott el, amikor bár valóban szépen növekedett a magyar gazdaság, de az egyensúlyi problémák súlyosbodása miatt már korántsem volt sikeresnek tekinthetõ - éppen az ország lehetõségeit meghaladó „jólét" miatt, amit az Orbán- és a Medgyessy-kormány szavazatvásárló politikájukkal létrehoztak. A figyelemfelkeltés mellett a ködösítésre, sõt akár a cselekvés hiányának elfedésére is alkalmas a számmisztika beépítése a politikai nyelvezetbe. Az ilyen-olyan 12 pontok, a 100 napos vagy 100 lépéses programok éppen arra jók, hogy az elnevezés leplezze a tartalom fogyatékosságait. Ember legyen a talpán, aki követni tudja például a 100 lépés programját és megvalósulását; aki átlátja, hogy valóban a meghirdetett nemes cél, a mutyizás nélküli Magyarország és a megerõsödõ polgári felelõsség irányába mutatnak-e a lépések, vagy a konfliktusoktól való vissza-viszszahõkölések miatt végül tinglitangli helyben járássá szelídülnek. És fõleg: aki átlátja, hogy a kis lépések taktikája megágyazott-e a nagyobb reformoknak, vagy pusztán azok elodázására szolgált. A tavasszal meghirdetett program külön pikantériája, hogy bár aligha tudná egyszerû halandó összeszedni annak pontjait, novemberben már sztahanovista túlteljesítésrõl számolt be a miniszterelnök a magyarorszag.hu kormányzati portálon: „Mára az élet közel egy tucatnyi területén tettünk meg legalább 110 lépést, amelybõl 43 lépés már hatályba lépett, 43 jövõ év elsõ napjaiban fog, a többire pedig 2006-ot követõen kerül majd sor, folyamatosan és kiszámíthatóan." Számháború és blöffpolitika Bár a megszólalás hatásosságához elengedhetetlen a figyelemfelkeltõ, de egyúttal kellõen ködösítõ nyelvezet, a gazdaságpolitikai propaganda talán legfontosabb elemévé a számokkal való bûvészkedés vált. Pedig az ember azt gondolná, hogy ha valahol, hát a gazdaságról folyó közbeszédben nem lehet (túlzottan) mellébeszélni, és (fõleg) nagyokat hazudni, hiszen a rajtakapott „Háry János" könynyen szembesíthetõ a tényekkel, kiváltképp, hogy ezek a tények többnyire számsorokkal jellemezhetõk, és a 2(breve)2=4 igazsága alapján megítélhetõk. Ha enynyire nem is egyszerû a dolog, azért a trendek és relációk értelmezése közmegegyezés alapján viszonylag egyértelmûen elvégezhetõ: tudható, hogy adott mutatószám esetében a kisebb vagy a nagyobb érték, illetve a csökkenés vagy a növekedés jó-e a társadalomnak. Hogy mégsem így van, hogy még a látszólag egyértelmûen megítélhetõ gazdasági tényadatok sem vehetik elejét a - mondvacsinált - politikai vitának, arra ékes példa volt a Gyurcsány-Orbán tévévita. A meghívó Gyurcsány Ferenc egyértelmûvé tette a vita célját: „Amikor számpárbajra hívtam Önt, akkor nem a párbajon volt a hangsúly. (...) A számokon volt a hangsúly, azért, mert Magyarországon a politikában az elmúlt idõszakban számok helyett sok lett a jelzõ. (...) Én meg azt mondom, hogy ne jelzõ, hanem szám legyen. Ráadásul ezek a számok nagyon sok esetben, hogyha elõ is jöttek, akkor nem voltak igazak." Vitapartnere azonban nem vette fel a kesztyût, hanem helyette egy igen veszedelmes elemet hozott be a politikai beszédbe: „az emberek igazságát", és ezt állította szembe a statisztikai adatokkal. A súlyozás nélkül számított vagy éppen bizonyos szempontok alapján súlyozott statisztikai átlagok éppen az összes ember, vagyis a társadalom „igazságát" hivatottak tükrözni, idõnként persze igen nagy hibahatárok mellett. Mégis sokkal inkább alkalmasak a valóságos helyzet megítélésére és a politikai vitára, mint tízmillió ember és egymillió cég egyedi „igazsága", már ha komolyan vesszük az Orbán Viktor által helyesnek tartott megközelítést. Ilyen egyéni „igazságokból" annyi van, ahány ember és cég, s így minden politikus kénye-kedve szerint használhatja föl állítása alátámasztására és vitapartnere megcáfolására. Ugyanígy a statisztika totális félreértését tükrözi, amikor fideszes képviselõk folyvást azzal a követeléssel állnak elõ, hogy ennek vagy annak az ára ne dráguljon jobban az inflációnál. Mintha az infláció egy kõbe vésett szám lenne, és ne hatna rá azoknak a termékeknek az áremelkedése, amelyeket ily módon rögzíteni szeretnének. Ha, miként Orbánék tennék, az átlagszámítás alapját képezõ fogyasztói kosárból kivennénk a gáz, az áram, a közlekedés, a gyógyszer és még ki tudja, mi mindennek az árát, akkor mi a csudát mutatna az így számított infláció? Kinek az igazságát? Ráadásul ha Orbánék elfogadják az inflációt (ami, ugye, átlagos árszintváltozást jelent) a gáz-, áram- és gyógyszerárakban egyedül elfogadható (értsd: társadalmilag igazságos) árnövelési tényezõnek, akkor azt is elismerik, hogy van társadalmi relevanciája a statisztikai átlagoknak és összegeknek. A mesterségesen gerjesztett félreértések különösen termékeny táptalaja, ha a támadó fél bemond egy hangzatos számot, de nem lehet tudni, hogy pontosan mire vonatkozik. Mi mennyi? - kérdeznénk vissza a viccbeli fordulattal, csakhogy nekünk a kampánydumát befogadó passzív szereplõként nincs rá módunk. Szép példa erre az áramárvita nyitánya, amikor Orbán Viktor a parlamenti fölszólalásában bedobta a köztudatba, hogy Magyarországon drágább az áram, mint Ausztriában és sok más nyugati országban. Ennek illusztrálására a sajtónak szétosztottak egy táblázatot, és csak másnap derült ki a turpisság: az, hogy az idézett adatok a háztartások mellett a kis- és középvállalkozások terheit is tartalmazták, és a lakosság által fizetett árakra messze nem igaz az állítás. A számokkal úgy is lehet manipulálni, hogy kellõen hatásosra növelünk egy bejelentett számot, akkorára, hogy elérje a nagyközönség ingerküszöbét. Jó példa erre az a mód, ahogyan Orbán Viktor az ország leminõsítésébõl próbált politikai tõkét kovácsolni. Túl azon, hogy rögtön válságot kiáltott, azt kezdte sulykolni, hogy a Fitch-jelentés hatására bekövetkezõ forintgyengülés sok családot tehet tönkre a 8-10 ezer forintos havi tehernövekedés miatt. Számoljunk utána! Ha a forint árfolyama tartósan 4-5 forinttal gyengülne az euróhoz képest (ami az elsõ napokban - átmenetileg - valóban megtörtént), akkor annak az adósnak nõne 8-10 ezer forinttal a terhe, akinek a havi (!) törlesztése korábban félmillió forint (kétezer euró) volt. Kinek szólt vajon O. V. aggodalma? A végére hagytam a számmanipuláció eddigi legdurvább példáját, Járai Zsigmondnak az említett Fitch-jelentést követõ rádiónyilatkozatát. Az MNB - hivatalánál fogva független - elnöke a pártosságáról hírhedt Vasárnapi újságban azt állította, hogy a magyar állam devizaadóssága ma 40 milliárd euróra rúg, és hogy ez lényegesen több, mint ami 1995-ben volt. Ennek persze a „fele sem igaz", és ezt, ha valakinek, hát a jegybank elnökének tudnia kell, minthogy éppen az MNB-statisztikákból deríthetõ ki, hogy az állam devizában fönnálló adóssága ma mindössze 16 milliárd euró (1995-ben még 18 milliárd volt). Bár a papírforma szerint Járai nem politikus (még ha ténykedésével a gyakorlatban ezt sokszor megkérdõjelezte is), felelõssége különösen nagy, mivel - az igazi politikusoktól eltérõen - az õ beszéde verbális intervenciónak minõsül a pénzpiacon. Ha nem játszotta volna el már régen a hitelességét, akkor képes volna elõidézni George Orwell 1984-re felállított (negatív) utópiáját, amelyben „a múltat eltörölték, az eltörlés tényét elfelejtették, a hazugság valósággá lett". Várhegyi Éva Píár a gazdaságpolitikában. Mozgó Világ, 2006 január.